Már többször is találkoztam olyan fotósorozattal, ahol idős emberek tartanak egy táblát a kezükben, rajta a nevükkel, az életkorukkal, és egy olyan mondattal, amit a fiataloknak üzennek. Ma ismét találkoztam egy ilyen összeállítás egy felvételével, ahol a tanács az volt:
lassuljunk le!
Pontosan másfél évvel ezelőtt írtam a lassulásról egy bejegyzést az Instagram oldalamon, aminek egy részletét most itt is megosztom:
„Mostanában egy fontos témám a lassulás. Lassulás addig az állapotig, ahol a test lágysága és igazsága van, nem a fej keménysége. Ahol az érzés egyre mélyebb és mélyebb szintjei bontakozhatnak ki, és ahol nem kérdés azok jogossága. Így közölhetővé, átadhatóvá, hitelessé válik.
Az érzések felszínre törésének és megélésének a megengedése, a megtartásának és regulációjának képessége. Ennek biztos talaja a test, amin keresztül mindez egyre mélyül, egyre hamarabb felismerhetővé válik, egyre intenzívebb.”
Ahogy talán a fenti sorokból is kitűnik, a lassulás alatt a mélyülést értem.
Hogy merjük megengedni magunknak egy-egy pillanat, helyzet valódi arcának kibomlását. Viszont ezt kevesen tudjuk elviselni. Vágyunk rá, de amikor ott a lehetőség, márpedig minden pillanatban ott van a lehetőség, akkor kitérünk előle.
A valódi, mélyen gyökerező érzéseknek hatalmas erejük van, érthető, hogy félelmetes, hogy elsodorhatnak. De ezek nélkül a valódiságok nélkül hogyan teremthetünk igazi értéket az életünkben?
Emlékszem, négyéves voltam kb., és mint sok gyereknek, nekem is volt egy kis rongydarabom, amit hurcoltam magammal. Egy nap elvittem az oviba, ami egyébként nem volt szokásom, ahol egyszer csak nyoma veszett. Elkezdtem sírni, és így jártam a többi gyerek között, keresve a kis kedvencemet, hátha valaki más játszik vele éppen. Amikor már nem láttam a könnyeimtől, felemeltem a kezem, hogy megtöröljem az arcom, és akkor eszméltem fel, hogy mindvégig a kezemben tartottam.
Sokszor pont ezt látom a problémáinkkal. Könnyes szemekkel járkálunk fel-alá, miközben a megoldás ott van egyhelyben, sőt, egész pontosan a kezünkben.
Ez persze nem jelenti azt, hogy látjuk is.
Viszont ennek megvan a maga folyamata, azaz rendben van a rohangálás fázisa is. De azért jó emlékeztetni magunkat, hogy a valódiság a mozdulatlanságban, a csendben, a pillanatban, a jelenben, az Istenben vagy ki miként hívja a hitrendszere szerint, van.
Úgyhogy én mindenképp arra buzdítalak, hogy áll le, lassulj le, figyelj, hallgass, maradj csendben! Ez nem azt jelenti, hogy vágd el magad a világtól, sőt, ellenkezőleg. Ez az egyetlen módja, ahogy igazán kapcsolatba kerülhetsz a világgal. Tudom, paradox, de ez van.
Várd meg, hogy igazán megérkezzenek hozzád a történések, hogy átszűrödjön benned a lényegük. Ne siess, hanem hagyd, hogy feldolgozódjanak, érlelődjenek, helyet találjanak maguknak, transzformálódjanak.
Maradj benne az érzésben, amit felfedeztél!
Nem kell rögtön megosztani, nem kell rögtön valakinek vagy mindenkinek tudnia róla, nem kell senkinek megérteni (lehet, hogy nem is fogja senki). Egyszerűen csak hagyd békén magad!