Mindenki ismeri a klasszikus „ne hasonlítgasd magad másokhoz” tanácsot.
Szerintem hasonlítgatni ér, csak érdemes óvatosan csinálni!
Például az első mondatban számomra a hangsúly nem a ne hasonlítgasdon van, hanem a másokon.
Hasonlítgatni úgyis mindig fogunk, csak nem mindegy, hogy kihez vagy mihez.
Ha a saját életemet, a saját történetemet nézem végig, és abban figyelem meg, hogy hol tartok, milyen vagyok például az öt, tíz, húsz, x évvel ezelőtti önmagamhoz képest, akkor láthatom azt az ívet, amit ezidáig bejártam. Láthatom, hogy honnan indultam, miket tanultam, miket hibáztam, mire hogyan reagáltam anno, és hogyan válaszolok most.
Mérlegelhetem, hogy ki is lett belőlem, mivé lettek a terveim és a vágyaim. Hogy megvalósítom-e a bennem lévő teljes potenciált vagy inkább csak takaréklángon működtetem az életemet.
És hasonlíthatom magam a jövőbeli, elképzelt önmagamhoz is.
Feltehetem magamnak a kérdést, hogy hol szeretnék tartani fél, egy, öt, tíz stb. év múlva, és felmérhetem, hogy ahhoz képest most hol állok, milyen irányú fejlődésre lenne szükségem.
Mindkét verzió magában hordozza a feszültséget. Egyrészt, ha a múltba tekintek, akkor lehet, hogy szembesülnöm kell azzal, mi mindenért nem álltam ki. Mi mindent adtam fel magamból, hol választottam a könnyebbnek tűnő utat, amiért mostanra talán nyomasztó érzésekkel, elégedetlenséggel fizetek. Megtalálhatom az elgyászolandó témákat, álmokat, kapcsolatokat. Ez természetes, mindenkinek van ilyen. Ráadásul a téli időszak erre csodás lehetőséget is kínál, érdemes hát végiggondolni, papírra vetni, esetleg szakemberrel beszélgetni ezekről.
Ha pedig van kedved, akkor az ITT található rituálé segítségével is elmélyülhetsz kicsit ezekben a kérdésekben.
A másik, jövőbe mutató kép abban az esetben szorongáskeltő, ha nagyon távol esik a jelen helyzettől, a mostani önmagunktól. Én ezért is javaslom, hogy főként belátható időtávokban gondolkodjunk, és a közeljövőre tervezzük meg lépéseinket, különben az elérhetetlenség érzése annyira elhatalmasodhat, hogy végül semmit nem valósítunk meg. Tervezni érdemes, de azért kellő flexibilitással.
És persze ne csak ezeket emeljük ki, ne csak ezeket vegyük észre. Hogy mik nem sikerültek vagy mely tervek miért nem fognak. Hanem nézzük végig a fejlődésünket! Miben váltunk jobbá, rugalmasabbá? Miben növekedtünk? Mi az, ami tényleg virágzásnak indult bennünk? Mi mindent valósítottunk meg, akár terveztük korábban, akár nem?
Amit viszont kerüljünk ki, az a másokhoz való hasonlítgatás. Pontosabban, ha hasonlítgatok másokhoz, akkor vegyem észre, hogy az valójában kiről is szól!
Erre megosztok egy példát.
Egy nem túl közeli ismerősöm régóta nem érezte már jól magát a párkapcsolatában, de nem mert kilépni belőle, mert annyira félelmetes volt a számára, hogy mi lesz utána, mi lesz, ha egyedül marad, mi lesz, ha lecsúszik a családalapításról. És ahogy ebbe belelovalta magát, amolyan végszóként felhozta egy másik nő példáját:
„Tudod, ott van xy is. Nézd meg! Gyönyörű, fiatal, szereti, amit csinál, megtalálta a helyét a karrierjében, jól él, vannak barátai is, és még ő sem talál magának párt! Hát akkor nekem mennyi esélyem lenne?”
A történet leginkább abból a sebből vérzik, hogy xy-nak nem azért nem volt kapcsolata, mert nem talált magának párt, hanem azért, mert egy hosszú kapcsolat lezárása után még nem állt készen arra, hogy újra beengedjen egy férfit a szívébe. Az ismerősöm azonban ezt teljesen másképp fordította le magában. És hogy miért jó ez neki?
Mert ezzel alátámaszthatja a maga félelmeit, ami továbbra is benne tartja őt a rossz kapcsolatában,
amivel megúszhatja, hogy felelősséget vállaljon a saját döntéséért.
Hát erre gondolok, amikor a másokhoz hasonlítgatás tévútjait említem. Úgyhogy, ha ezen kapod magad, és mindannyian csinálunk ilyet, akkor csak menj tovább, és kérdezd meg, mi is vonatkozik rád, mi is rejlik valójában a mondataid, a kérdéseid, az ítéleteid mögött?
