Sokunk számára ismerős, amikor valami jó ötletünk támad vagy valamilyen változást szeretnénk, hogy milyen motiváltak, lelkesek tudunk lenni.
Ott él ugyanis a kép a fejünkben, hogy a vágyott változás által hogyan fog majd kinézni az életünk.
Viszont amíg a fejünkben ez az út egyenesen ível felfelé, addig a valóságban különböző akadályok, bukkanók, gödrök és váratlan „terepviszonyok” adódnak. Ekkor pedig könnyen alábbhagy a lelkesedésünk, sőt, a valóság az, hogy a legtöbben ezen pontok valamelyikén teljesen fel is adják a vágyaikat.
Az ugyanis nagyon csábító, ami a célegyenesben mosolyog ránk, az viszont kevésbé, amilyen áldozatokat hoznunk kell. Mert bár triviális mondat, de igaz- ugyanazon az úton haladva ugyanoda jutunk. És fájdalmas, amikor két órával korábban kell kelni, a csábító cukoradagnak ellen kell állni, a kuckózós sorozatnézés helyett dolgozni kell vagy, ami személy szerint nekem a legnehezebb, kapcsolatokat el kell engedni.
A legelején még talán könnyebben vesszük az akadályokat, hisz pár napig könnyű felvillanyozottnak marani. Aztán amikor látjuk, hogy már eltelt egy-két hét, esetleg hónap, és még mindig nem értünk célt, akkor jön a demotiváltság, az ellustulás, és szép lassan visszatérünk a korábbi, sehova nem vezető szokásainkhoz.
Mit lehet tenni?
A legfontosabb, hogy felkészüljünk arra, hogy lesz olyan szakasz, amikor ezt fogjuk érezni! Ha el tudjuk azt fogadni, hogy amiért most lelkesedünk, és amiről beszélve bizsergető érzések öntik el a hasunkat, ahhoz egy ponton semmi kedvünk nem lesz, máris segítettünk magunknak. Mert így, ha alábbhagy a tettvágyunk, akkor nem fogjuk azt hinni, hogy azért van, mert mégsem a mi utunk, amibe belekezdtünk, hanem tiszta sor, hogy ez normális, a folyamat velejárója.
Természetes az a törekvés, hogy jól akarjuk érezni magunkat. Azonban ez akadállyá válhat ezeken a kihívásos pontokon. Emiatt döntünk ugyanis úgy, hogy csillapítjuk inkább a pillanatnyi belső feszültséget, és engedünk a feladás csábításnak. Ilyenkor kizárólag rövid távban gondolkodunk, eltérünk hát a tervtől, majd rögtön utána jön a lelkiismeret-furdalás is. Azonban itt is fontos az átkeretezés, azaz, hogy ne hidd el, hogy ha egyszer nem az ütemterv szerint haladtál, akkor már mindegy is az egész! Ha ezt elhiszed, akkor másnap újra kihagyod a tervezett tevékenységet, mondván, most már úgysem számít. Aztán ígérgetsz magadnak, hogy mikor iktatod be újra a napirendbe, és végül konstatálod, hogy te erre képtelen vagy, ezt nem neked találták ki.
Pedig az is természetes, hogy elfáradsz, elgyengülsz, kimerülsz, nem bírod az eredetileg eltervezett iramot. Az, hogy lassítasz, nem jelenti, hogy képtelen vagy rá! Nagyon jól hangzanak a motivációs trénerek felfokozott előadásai, de mindannyian ébredünk enerváltan, kedvetlenül, lehangoltan. Mindannyian elbújnánk néha a világ elől. Nincs olyan, aki, mint egy gép, teljes felfokozottságban sprintel a célja felé, soha el nem fáradva, el nem bizonytalanodva.
A lényeg tehát nem az, hogy úgy érezz mindig, mint az első napokban, hanem hogy tanuld meg a személyiségedhez, az aktuális teherbírásodhoz illeszteni a feladatokat. És az aktuális teherbírásod változni fog.
Ugyanúgy, mint például edzés során- ha szeretnél tízkilós kézisúlyzóval dolgozni, de jelenleg az egykilóssal is kihívás végigcsinálni a gyakorlatsort, akkor hiába mondogatod, hogy neked nem megy, és nézegeted szomorúan a tízkilóst. De ha minden nap gyakorolsz a saját határaidnak megfelelően, akkor látni fogod a fejlődést, a lépcsőzetességet, és a sérülést is jó eséllyel elkerülöd.
Nem kell tehát a motivációd állandóan fenntartani. Próbálj meg a motiválatlanságban is tovább haladni, és elfogadni, hogy nem ugyanolyan intenzitással ég az a tűz minden egyes nap!
Légy türelmes és kedves magaddal, és a szapulás helyett ne felejtsd el megdicsérni magad!
