Mik az őszinte válaszaid a következő kérdésekre? Értékeld 1-től 10-ig!
- Mennyire elég számomra az a mennyiségű beszélgetés a párkapcsolatomban, amennyi történik?
- Mennyire vagyok elégedett a beszélgetéseink mélységével?
- Milyen mértékben tárom fel magam a partnerem előtt?
- Érzésem szerint a partnerem milyen mértékben tárja fel magát előttem?
- Mennyire fárasztó a számomra beszélgetni a párommal?
- A párom mennyire vonakodik, ha beszélgetést kezdeményezek? És fordítva?
Természetesen ott van a lehetőség, hogy a zárkózottabb fél elkezdni megtanulni az érzéseiről való kommunikációt, erőt vesz magán, hogy megpróbáljon jobban bevonódni, és jobban figyelni a partnerére is. A viták általában ide futnak ki, hogy ebbe az irányba kellene mozdulni, hisz aki nem tud beszélni a benne zajló dolgokról, azzal „van a baj”, ő nem elég érett. És persze olykor tényleg lehet valamilyen elakadás a háttérben, illetve megvan annak az előnye, ha valaki képes szavak szintjén is differenciáltan kifejezni az érzéseit, ugyanakkor ne essünk abba a csapdába, hogy a kommunikatív felet (lehet, hogy éppen magunkat) állítjuk be „a jobbnak”.
Az állandó megosztási kényszerek mögött is ugyanúgy lehetnek elakadások.
De a lényeg itt most nem ez.
Vegyük ugyanis észre, hogy a társadalmunkban a legfontosabb szerepet a szavak kapják, miközben az információ- és energiaáramlásnak ez csupán elenyésző része! Ez azért fontos, mert
az, hogy valaki nem beszél órákon át az érzéseiről, az nem jelenti azt, hogy nem is fejezi ki azokat!
Ez lehet egy simogatás, egy pillantás, egy kacsintás, egy tekintet, egy kedves szó, esetleg ezek ellenkezője. Ha például a párunk rendre figyelmetlen, elutasítja az érintést, távolságot tart, és ezt mi nagyon meg akarjuk beszélni, aminek során ő talán picit unottan vagy akár lekezelően megerősít minket a szerelméről a szavaival, attól még bennünk semmi változás nem fog történni. Maximum pár percre enyhül a feszültségünk, de alapvetően a szavakon túl folyamatos jelzést kapunk az elutasításról. Gyakran azt látom, hogy ilyen esetekben a legnagyobb gond a szembesüléstől való félelem. Hogy az, aki bizonytalan, és beszélni akar, igazából ugyanannyira fenntartja a látszatot azáltal, hogy magát győzködi arról, hogy minden rendben, és az erre való visszaigazolást próbálja kisajtolni a párjából. Amit, ha sikerül, akkor sem lesz nyugodt, mert a megérzései továbbra sem hagyják békén.
A tapasztalatom az, hogy olykor sokkal többet megtudhatunk egymásról, ha csendben vagyunk.
Minden kapcsolat más, én azonban azt javaslom, hogy néha maradjunk inkább csendben, és figyeljünk, hogy mi minden inger vesz körbe minket.
Ne hagyjuk, hogy a legerősebb, a leghangosabb, a társadalmilag legtámogatottabb vigye el a figyelmünket, mert valójában sokkal többet tudunk, tudhatunk a kapcsolatunkról, mint ami a szavak szintjén kifejezhető.