Lépj ki a fejedből! – út az intimitáshoz

júl 18, 2018 | intimitás, önismeret, pszichológia

Mindenki egyéni, egyéni történettel, egyéni félelmekkel, akádolyozó hitekkel, ugyanakkor vannak általános, sokaknál előforduló tényezők, amik akár teljesen meggátolhatják az intimitás kialakítását. Ez némiképp eltér a férfiaknál és a nőknél, de rengeteg átfedés is van. 

Nők esetében magasan a leggyakoribb probléma a saját testtel való elégedetlenség. Pár éve részem volt egy beszélgetésben, ahol az ismerősöm azt osztotta meg velem, hogy milyen módszerekkel próbálja elkerülni az olyan pózokat, amelyekben a párja látja a fenekét. Félt ugyanis, hogy észreveszi a narancsbőrt rajta. Aztán később egy másik barátnőm arról számolt be, hogy hogyan próbálja takarni a melleit, amik szerinte a méretükből adódóan kifejezetten csúnyák mozgás közben. 

Mindenkinek megvannak a saját és a barátai történetei azzal kapcsolatban, hogy mit szégyell, mit nem tart szépnek magán, és ezt hogyan szeretné rejtve tartani olyan helyzetben is, aminek a lényege pont a felfedés lenne. Ennek eredménye pedig, hogy kívülről figyeljük magunkat, ahelyett, hogy teljes önátadással élveznénk azt, ami velünk és bennünk történik. Mert amikor arra gondolunk, hogy “hogy néz ki a hasam”, “hogy néz ki a mellem”, “ebben a pózban látszik a hibám”, akkor a fejünkben vannak azok a képek, hogy az adott szituáció hogy fest kívülről, a partnerünk szemszögéből nézve. Ekkor pedig nincs lehetőség, hogy megéljük a testünkben történő változásokat, reakciókat, hogy utat engedjünk az izgalmunknak, hogy az érzésekre, az érzelmekre koncentráljunk, mert ha ezt megtennénk, ha magával ragadna a kéj, akkor elveszne a kontroll. A kontroll afellett, hogy mit láthat a másik és mit nem, meddig engedem el, és meddig nem, mit mutatok meg a lényemből és mit takargatok. Mert a felszabadult kitárulkozásban kiderülhet ugyan, hogy nem vagyok tökéletes, de közben olyan belső, zabolátlan, ösztönös, elemi, érző részem mutatkozhat meg, aminek kapcsán felmerül a kérdés:

én magam fel vagyok-e készülve erre a találkozásra? Megengedem-e magamnak, hogy kontrollálatlan, spontán, autentikus, önkifejező legyek? Túl tudok-e lépni azon a feszültségen, hogy vajon mit gondol a másik, tetszik-e neki, amit lát? Ki tudok-e lépni abból a megfelelésből, hogy itt valamit csinálni kell? El merem-e engedni azt, aki a hétköznapokban vagyok, feladom-e a tökéletességre való törekvésem, sebezhető lehetek-e? Bízom-e a másikban, hogy érezni fogja akár szavak nélkül is, hogy meddig akarom őt beengedni? 

Nagyon mély és fontos kérdések ezek, amik határozott döntést kívánnak. Azt az elhatározást, hogy valóban fel akarom fedezni magam, jöjjön bármi, akár öröm vagy félelem, szép vagy csúnya, megnyugató vagy rémisztő, elveszettség vagy biztonság, közeledés vagy távolodás. 

Fontos tudni és felkészülni, hogy ez tényleg egy önismereti út, azaz a fentekkel együtt jönnek a lentek is. Ennek oka, hogy ezen az úton minél több érzésünkhöz, vágyunkhoz próbálunk kapcsolódni, átélni azokat teljes egészében. Olyan ez, mint amikor egy ollót szétnyitunk. Annak mindkét szára távolodni fog egymástól, nem tudjuk csak az egyik irányba nyitni. Ugyanígy, ha valóban kinyílunk az érzelmekre, akkor kinyílunk az összesre, így nem csak a számunkra kellemeseket fogjuk tudni átélni. Mindez pedig visszafordulásra késztethet, hisz ki akar gyötrődni. Ugyanakkor ha állandóan elfutunk a félelmeink, a szörnyeink elől, akkor mindig ugyanabban a szűk tartományban maradunk, ami bár biztonságos és kiszámítható, hisz ismerjük, de energiátlan, szűk, korlátozott, olykor nyomasztó, fárasztó és szürke.

A tapasztalatom, hogy mindenki vágyik az érzelemdús életre, a nagy energiára, a szabad önkifejezésre, a felfedezésre, a felszabadulásra, de valahogy ott maradnak  a bizonytalanságot okozó belső hangok, a már régen felállított korlátok, a különféle félelmek, amiken aztán nem lépünk át. 

Így érdemes megfigyelni, mik azok a lehúzó gondolatok, amik ott tanyáznak a fejünkben arra várva, hogy a legnagyobb potenciállal rendelkező pillanatokat tönkretegyék. Ilyenek a fent említett “csúnya a narancsbőröm”, “meg vagyok hízva”, “kicsi a mellem”, “csinálnom kell valamit”, “nem vagyok elég jó”, stb. Ha tudjuk, mik pontosan azok az önostorozó gondolatok, amik megkeserítik az életünket, akkor amint meghalljuk a fejünkben valamelyiket közülük, lehetőségünk van megnyomni a stop gombot, és tudatosítani, hogy azok csak gondolatok, amiket nem kell elhinni. Földi utunk legtöbb gyötrelmét ugyanis az okozza, hogy hiszünk annak, ami a fejünkben van. 

Ezt a stop gombot az életünk minden területén érdemes használni, amikor észleljük a destruktív minták felbukkanását, amire sokféle megoldás létezik, de az alap ugyanaz: meg kell törni a folyamatot.  Nekem erre a mozgás vált be a leginkább, de ez tényleg egyéni, érdemes tehát felfedezni, mi az, ami működik

 

Ha azonban akkor jönnek elő ezek a gondolatok, amikor épp a partnerünkkel vagyunk, akkor először is érdemes lelassulni. Úgy ugyanis könnyebb a kívülről nézésből visszakerülni a testünk érzéseibe, reakcióiba. Akkor valóban átélhetővé válnak a testi érzeteket. Felfedezhetjük, hogy milyen hatása van a másik érintésének, az illatának, az ízének, a tónusának, a méreteinek, a látványának. Milyen érzést vált ki a vele való bőrkontakt, a hangja, a légzése, a szavai. Rengeteget segíthet, ha közben megmarad a szemkontakt és a szavak általi kommunikáció. Mi az, ami jól esik, mi az, ami jól esne. Nem kell senkinek semmit némán kitalálni, hisz azt, amit a testünkben érzünk, csak mi érezzük. 

 

És ahogy arra már korábban is utaltam, ezt a szempontváltást érdemes más helyzetekben, sőt tudatosan is gyakorolni! 

0
    0
    A te kosarad
    A kosarad üres :(Vissza a Shop-ba