oké vagy nem oké, egyik kapcsolatból átmenni egy másik kapcsolatba anélkül, hogy szünetet tartanánk a kettő között?
Sokszor elgondolkodtam már ezen a témán, és az utóbbi időben többször tekintettem vissza az ezzel kapcsolatos tapasztalataimra. Valamint a klienseim is gyakran érkeznek ezzel a jelenséggel, és a hozzá kapcsolódó kérdésekkel, illetve jópár kapcsolat van a közvetlen környezetemben is, ami teljesen vagy szinte átmenet nélkül alakult egy azt megelőző párkapcsolatból. Szóval megszemlélhető példa bőven akad.
A regény egyik szereplője elmondja, hogy korábban gyász-fundamentalista volt, de aztán arra jutott, hogy az örömet akár be is lehet engedni a fájdalom mellé.
Valahogy ez lett az én meglátásom is, ugyanakkor ez még nem ad egzakt választ az eredeti kérdésre.
A gyász-fundamentalista kifejezés arra utal, hogy teljesen átadom magam a fájdalomnak, jelen esetben a szakítás fájdalmának.
Oly mértékben, hogy amikor megjelenik az első fuvallata, már tudom is, hogy ennek a mélyére hatolok, és addig meg sem állok, amíg el nem értem a végső pontot, amikor már annyira fáj, annyira szenvedek, hogy úgy érzem belehalok. És valamilyen részem talán tényleg belehal. De aztán ahogy a fájdalom által kipurgáltam magamból mindent, ami nem szolgál már engem, újra feléledek, és lassan átadom magam az élet örömtelibb oldalának, összeszedem, újraépítem magam, és egy következő fejezetbe kezdek. Hogy ez működik-e? Működik.
A másik verzió, amikor egyszerre van jelen a szétválás folyamata és annak fájdalma, illetve az új kapcsolat frissessége, üdítő és felvillanyozó mivolta. Ez egy kicsit komplikáltabb. Sokan ezt nem merik megengedni maguknak vagy ha már nincs visszaút az újból, mert olyan intenzívek lettek az érzések, akkor nagy adag bűntudat, esetleg valamiféle távolságtartás jelenhet meg. És persze vannak olyanok is, akik azonnal az új kapcsolatba merülnek teljesen, fittyet hánynak a régire, elkönyvelik, hogy az nem működött, ez meg igen, és továbblépnek. Ezzel megerősítve, hogy a baj nem velük volt, hanem a másikkal, hisz lám-lám, milyen hamar megérkezett egy normális valaki, aki megértő, és van sok olyan fontos tulajdonsága, ami sajnos az előző partnerből hiányzott.
Ez azonban egy önámítás.
És ott vannak a támogatók, akik a fenti két verzió valamelyikét preferálják, és a „zárd le, gyászold meg, azután lépj csak tovább” vagy a „menj tovább, zajlik az élet, keresd a lehetőséget” zászlaját lengetik.
Hogy melyik a helyes út? Bármelyik, bizonyos feltételek mellett. Ahogy én látom és tapasztalom, a kérdés nem az, hogy helyes vagy sem egy másik kapcsolatba szinte rögtön belekezdeni. A kérdés az, hogy mit kezdek magammal, hogyan tudom kezelni a helyzetet, hogyan dolgozom fel a veszteséget, tudom-e vállalni a magam felelősségét és a magam témáit a helyzetből. Rá merek-e nézni a magam működésére, és tudok-e tanulni, fejlődni belőle, hogy aztán ne ugyanazt ismételgessem szakadatlanul. Mert ha azt hiszem, hogy egy új kapcsolat elhozza a megváltást, akkor belefutok ugyanabba a zsákutcába. Hiszen önmagamban nem változtam, ugyanúgy viselkedek, ugyanazon minták szerint cselekszem. Ugyanazon utak pedig nem vezetnek el más vidékekre. Így törvényszerű, hogy a régi problémák az új kapcsolatban is felütik majd a fejüket. Lehet, hogy más csomagolásban.
Persze, ha épp nagyon szerelmesek vagyunk, akkor elsikkadunk efelett, és elhitetjük magunkkal, hogy velünk másképp fog történni. Hogy már túl vagyunk a régin, már a kapcsolat alatt tulajdonképpen meggyászoltuk azt. Ez egy problémás pont, ugyanis sokszor hazudunk magunknak ezek által a mondatok által.
A másik verzió, amikor azt mondjuk: de minek lépjek ki a régiből, ha egy újban úgyis ugyanott találom majd magamat? E mögött azonban a fájdalomkerülés van. A szétválás nagyon fájó, alapjaiban ráz meg. Ha ezt nem akarom átélni- és hát ki akarja- akkor inkább kifarolok a döntés elől, a végsőkig, akár betegségig, testi sérülésig húzom.
Bármi is a helyzet, a kulcs az őszinteség. Őszinteség magammal és a partneremmel. Ha képes vagyok arra, hogy rálássak, hol is tartok valójában (ez nehéz, gyakran szakember nélkül szinte lehetetlen), és ennek megfelelően haladok a feldolgozásban, akkor másodlagos, hogy miközben ez a folyamat zajlik, van-e mellettem egy másik partner vagy nincs. Persze a szálak könnyebben összekuszálódnak, ha épp egy új kapcsolatot szövök, miközben egy régit meg bontok. Több figyelem, több energia, de nem lehetetlen. Viszont erősen ajánlott egy terapeuta segítsége, mert a magunk világának nagy részére vakok vagyunk, egy érzelmileg terhelt helyzetben pedig ez különösen igaz lehet.
Persze itt most nem veszem figyelembe a partner személyiségét, az ő reakcióit, ami tovább árnyalhatja a képet, de a fókuszt mindenképp magunkon érdemes tartani.
Nincs tehát egzakt válasz arra, mi a helyes döntés, ezért nem érdemes se büntetni magunkat egyikért vagy másikért, illetve a pártfogóink tanácsait is érdemes a helyén kezelni. Lehet és szabad élvezni az élet örömeit attól, hogy éppen fájdalmas dolgokat cipelünk magunkban, lehet nevetni is a sírás mellet, ér kitárulkozni és bezárkózni is.