Egy valódi kapcsolódáson alapuló szexuális együttlét nem az érintéssel, a csókkal, az előjátékkal kezdődik. Annál sokkal, de sokkal hamarabb, olyan dolgokkal, amiknek általában nem is vagyunk tudatában. Ez azért izgalmas, mert sokan olyasmikre teszik a hangsúlyt, ami jóval kevesebbet nyom a latba, ha vonzalomról, intimitásról van szó.
Az ismerkedés fázisában például a legtöbben azon aggódnak, hogy elég jól néznek-e ki, elég izgalmas történetekkel tudják-e szórakoztatni a másikat, elég humorosak-e, van-e közös érdeklődési kör, stb. Bár ezek is számítanak, megemlítek pár olyan dolgot, amik sokkal lényegesebbek, amennyiben tartalmas intim kapcsolódásra vágyunk.
Az első és legfontosabb, a valódi jelenlét. Hogy az időmet és a figyelmemet tényleg a másiknak adom. A beszélgetésünk közben nem a telefont nyomkodom, üzeneteket váltva a barátokkal, a munkatársakkal, rosszabb esetben a közösségi oldalakat lapozgatva. Hanem benne tudok maradni abban, ami köztünk történik. Akkor is, ha éppen áramlik a beszélgetés, megvan az egymásra hangoltság, és akkor is, ha éppen csend van, nem értünk egyet, nincs téma vagy nehéz. Ha ugyanis az utóbbi esetekben valami kütyü után nyúlok, témát váltok, elbagatellizálom a másik által mondottakat vagy csend esetén gyorsan bedobok valamit, az annyit jelent, hogy nem bírom a feszültséget, ezért mindenképp valamilyen módon csökkentenem kell a szorongásomat. Nem tudok szembenézni a negatív érzésekkel, félek tőlük, kínosnak tartom, ezért gyorsan változtatni kell, még akkor is, ha ennek az az ára, hogy visszaugrom a felszínre, vagy akár a felszínességbe, azaz a valódi találkozásra, a mély intimitásra esélyem se marad. Ahhoz, hogy ezen a feszültségen és szorongáson keresztül tudjak menni, az kell, hogy ismerjem a saját sebezhetőségemet, amit fel is tudok vállalni. Hogy túl tudok lépni a fejemben lévő ítéleteken és elképzeléseken, képes vagyok kíváncsisággal, érdeklődéssel fordulni a másik (és önmagam) felé, meghallgatni a történetét, a gondolatait, az érzéseit, függetlenül attól, hogy szerintem mi a jó vagy mi a rossz. Ezzel pedig el is érkeztünk a következő fontos képességhez, az nyitott szívűséghez.
Nyitott szívvel lenni a másik felé egyrészt természetes, másrészt nagyon elszoktunk tőle, hála a minket ért sebeknek. Vágyunk a mély kapcsolódásra, de félünk is tőle. Legtöbbünknek alapfélelme, hogy elutasít vagy figyelmen kívül hagy a másik, értéktelennek tart, csalódik bennünk, meg sem kapjuk vagy idővel elveszítjük őt. Ezek valójában nagyon korai sebek, amikhez a partnernek általában kevés köze van, de a játszmák, bántások, szakítások felpiszkálják a bennünk lévő régi érzéseket, az önmagunkkal szembeni elégedetlenséget. Kivéve, ha valakinek rendkívül erős, belülről felépített önbizalma van, ami azonban nagyon ritka. Mivel ezek a félelmek egészen alattomos módon képesek átvenni az irányítást, ezért érdemes tudatosnak lenni arra, hogy tényleg azt kommunikáljuk, amit érzünk az adott pillanatban. A hogyan persze nem mindegy, de valójában ez az egyetlen útja önmagunk kibontásának, megmutatásának. Hogy azt is megmutatjuk, ami nehéz, ami szorongat, ahol megsérültünk valamikor. Nem azért, hogy a másik begyógyítsa, hanem azért, hogy tényleg megtapasztaljuk a szerethetőségünket azokkal a sebekkel és hegekkel együtt, amiket láthatatlan módon viselünk. És ha erre képesek vagyunk, az a másiknak is segít, hogy önmagában elfogadja a maga sérüléseit, azáltal, hogy érezheti, nincs egyedül, és hogy ő maga is rendben van az akár egészen mélyen meghúzódó fájdalmaival együtt.
A következő fontos dolog a nyitott kommunikáció, becsületesség, őszinteség. Bár ezek szépen csengő szavak, és a „mi az alapja egy stabil kapcsolatnak” kérdés elhangzásakor tízből tíz ember valamelyiket biztosan megemlíti, a valóságban elég ritka a konstans jelenlétük. Nem azért, mert alapvetően rosszak vagyunk, hanem mert magunkkal is nehéz őszintének lenni, hisz néha annyival jobbnak tűnik megúszni helyzeteket, vitákat, kérdéseket, vagy csak húzni az időt. Hosszútávon viszont sosem válik be. Ez az egyenesség félelmetes lehet, mert rövidre zárja a helyzeteket, nem hagy kiskapukat, nincs kibúvó, magyarázkodás. Tiszta, egyértelmű, mélyről jövő és autentikus és semmiképpen sem durva, arrogáns vagy kioktató. Az ilyenfajta énközlést mindenki megérti, és mindenki érzi a mögötte lévő belső stabilitást, ami nagyon izgalmas és vágyott. Röviden: tedd azt, amit mondasz vagy ígérsz, és mondd azt, amit érzel vagy szeretnél.
Ehhez szorosan kapcsolódik a saját életünk fókuszának megtalálása. Kiábrándító, amikor valaki csak a panaszkodásra képes, fogalma sincs, hogy mire használja az életét, és az idejét, sőt még arra sem motivált, hogy ezt felfedezze, kitalálja vagy bármit is változtasson az aktuális körülményein vagy hozzáállásán. Ez leszívja őt is és a partnerét is. Persze a másik véglet a hurráoptimizmus, ami szintén rendkívül sok energiát emészt fel, tehát érdemes a középútra koncentrálni. Valójában az egyik kulcspont, hogy szeressük azt, amit csinálunk. Ez elég kevés embernek sikerül, mert amikor magunkhoz sem tudunk őszinték lenni, akkor a megalkuvás vagy az örök elégedetlenség mocsarában dagonyázunk, ami az életünk (és önmagunk) értékelését és szerethetőségét szépen lassan megöli. Ha ebben szeretnénk változást, annak nem az a lényege, hogy kiemelkedően sikeresek, híresek vagy gazdagok legyünk, hanem az, hogy annak adjuk át magunkat, amit tényleg szeretünk csinálni vagy abban, amit csinálunk, megtaláljuk az élvezetet.
Ebben pedig sokat segít, ha képesek vagyunk magunkról jól gondoskodni, önmagunk jó szüleivé válni. Ez alatt értem, hogy tudunk valódi kényeztetést és szeretetet adni magunknak, türelmet és megértést, és foglalkozunk a belső utunkkal, komolyan vesszük a magunk kérdéseit. Hogy a hozott csomagjainkat merjük kibontani, vállalni és dolgozni rajtuk, hogy ezáltal fejlődhessünk.
Fontos megjegyezni, hogy ezek tanulási folyamatok, amiknek különböző életfázisokban különböző mélységeit és magasságait ismerhetjük meg. Bizonyosan nagyobb munka vár ránk ezeken a területeken, mintha csak a külső dolgokra koncentrálunk, de az eredmények is maradandóbbak lesznek és a kapcsolataink egyre mélyebbé, élőbbé, igazibbá válnak.