A minap egy rég nem látott barátommal találkoztam, aki arról számolt be, hogy bár párjáról egy szép kép él a fejében, mégis úgy érzi, barátnője mindezt direkt össze akarja törni.
Tudvalevő, hogy amikor megismerünk valakit, és elkezdjük megkedvelni, akkor sokkal szebbnek, jobbnak, viccesebbnek, izgalmasabbnak érezzük, mint hónapokkal, évekkel később. Csillapodnak a heves érzelmek, megszokjuk, kiismerjük a másikat, eltűnik az újdonság varázsa.
Azt mondjuk, hogy felszáll a rózsaszín köd, és akkor meglátjuk a másik igazi énjét. Egyszer azt mondta nekem valaki, szerinte ez nem igaz. Szerinte az az igaz, amit az elején élünk át. Akkor látjuk egymást igazán tisztán, és később jön a köd, ami az elvárások mentén eltakarja a valódi lényünket, és onnantól lesz hamis, amit látunk. A cél pedig az lenne, hogy visszatérjünk ahhoz az édeni állapothoz, ami a szerelem elejét jelenti, ahhoz az ártatlan, tiszta, egymást tiszteletben tartó szeretethez, ami az első pillanatokban lobban fel.
Nagyon tetszik ez az analógia, és bár úgy hiszem, mindkét teória megállhatja a helyét, mégis a második ami közelebb áll hozzám, illetve amiben a motiváció is jelen van. A motiváció arra, hogy túljussunk a családi mintáinkon, a társadalmi elvárásokon. Hogy dolgozzunk azon, hogy egy felnőtt és egészséges vagy legalábbis a megszokottnál egészségesebb kapcsolódást alakítsunk ki.
Az első verzió esetében a szomorú lemondást választjuk, miszerint minden kapcsolatnak ez a sorsa: ellaposodik, unalmassá válik, tönkremegy, eltűnik az izgalom, a láng. Egyfajta beletörődést rejt magában, mintha ez az út lenne a normális, hisz a szerelem nem tart örökké.
A második esetben viszont, bár tisztában lehetünk azzal, hogy van egy íve a kapcsolatoknak, és van olyan periódus, amikor ellaposodik, amikor távolabb kerülünk egymástól, de nincs kőbe vésve, hogy ott a vége. Nem írjuk le a másikat egy elviselhetetlen embernek, nem mondunk le róla, hanem útra kelünk, hogy újra megtaláljuk magunkban és a másikban is azt a potenciált, azt a szépséget, amit a legelején pillantottunk meg.
Ehhez persze nem elég, hogy felidézzük a régi szép emlékeket, bár segíthet kicsit jobbá tenni a hangulatunkat, de alapvetően azt érdemes megnézni, mi az, ami zavar a másikban? Mi idegesít fel? Miért? Mik az én koncepcióm arról, ahogy egy kapcsolatnak működnie kellene?
Szerinted milyen egy jó párkapcsolat? Hogy működik egy ideális párkapcsolat?
Na most, amit elképzelsz, az nem más, mint egy kép, amit a neveltetésed, a kultúra, a társadalom, a tapasztalataid, a generációs mintáid fecskendeztek beléd. Önmagában se nem jó, se nem rossz. Viszont, amint kergetni kezded, azaz elkezded a párodra illetve saját magadra nyomni ezeket az elvárásokat, amik kellenének ennek a képnek a megvalósulásához, onnantól hamar elkezd terhessé válni.