https://benkevali.hu

Ki vagy te, és ki vagyok én?

aug 11, 2018 | lélek, önismeret, pszichológia

A minap egy rég nem látott barátommal találkoztam, aki arról számolt be, hogy bár párjáról egy szép kép él a fejében, mégis úgy érzi, barátnője mindezt direkt össze akarja törni. 

Tudvalevő, hogy amikor megismerünk valakit, és elkezdjük megkedvelni, akkor sokkal szebbnek, jobbnak, viccesebbnek, izgalmasabbnak érezzük, mint hónapokkal, évekkel később. Csillapodnak a heves érzelmek, megszokjuk, kiismerjük a másikat, eltűnik az újdonság varázsa. 

Azt mondjuk, hogy felszáll a rózsaszín köd, és akkor meglátjuk a másik igazi énjét. Egyszer azt mondta nekem valaki, szerinte ez nem igaz. Szerinte az az igaz, amit az elején élünk át. Akkor látjuk egymást igazán tisztán, és később jön a köd, ami az elvárások mentén eltakarja a valódi lényünket, és onnantól lesz hamis, amit látunk.  A cél pedig az lenne, hogy visszatérjünk ahhoz az édeni állapothoz, ami a szerelem elejét jelenti, ahhoz az ártatlan, tiszta, egymást tiszteletben tartó szeretethez, ami az első pillanatokban lobban fel.

Nagyon tetszik ez az analógia, és bár úgy hiszem, mindkét teória megállhatja a helyét, mégis a második ami közelebb áll hozzám, illetve amiben a motiváció is jelen van. A motiváció arra, hogy túljussunk a családi mintáinkon, a társadalmi elvárásokon. Hogy dolgozzunk azon, hogy egy felnőtt és egészséges vagy legalábbis a megszokottnál egészségesebb kapcsolódást alakítsunk ki.

Az első verzió esetében a szomorú lemondást választjuk, miszerint minden kapcsolatnak ez a sorsa: ellaposodik, unalmassá válik, tönkremegy, eltűnik az izgalom, a láng. Egyfajta beletörődést rejt magában, mintha ez az út lenne a normális, hisz a szerelem nem tart örökké. 

A második esetben viszont, bár tisztában lehetünk azzal, hogy van egy íve a kapcsolatoknak, és van olyan periódus, amikor ellaposodik, amikor távolabb kerülünk egymástól, de nincs kőbe vésve, hogy ott a vége. Nem írjuk le a másikat egy elviselhetetlen embernek, nem mondunk le róla, hanem útra kelünk, hogy újra megtaláljuk magunkban és a másikban is azt a potenciált, azt a szépséget, amit a legelején pillantottunk meg. 

Ehhez persze nem elég, hogy felidézzük a régi szép emlékeket, bár segíthet kicsit jobbá tenni a hangulatunkat, de alapvetően azt érdemes megnézni, mi az, ami zavar a másikban? Mi idegesít fel? Miért? Mik az én koncepcióm arról, ahogy egy kapcsolatnak működnie kellene?

Párkapcsolatba lépni ugyanis, és abban egyre jobban mélyülni nem más, mint saját magunkban egyre mélyebb rétegekhez nyúlni. Az elején még könnyű, a felszínen vagyunk, jól ismerjük, mit akarunk mutatni, még nem vonódtunk be annyira, hogy szóvá tegyünk dolgokat, illetve magunkban is szeretjük fenntartani a másikról kialaktott tökéletes képet. A jót felnagyítjuk, a negatívat megmagyarázzuk.  Azonban eljön egy pont, amikor már együtt vagyunk, kialakul a mi érzete, és egyre erősebbek az elvárásaink a másik illetve saját magunk felé is. 

Szerinted milyen egy jó párkapcsolat? Hogy működik egy ideális párkapcsolat?

Na most, amit elképzelsz, az nem más, mint egy kép, amit a neveltetésed, a kultúra, a társadalom, a tapasztalataid, a generációs mintáid fecskendeztek beléd. Önmagában se nem jó, se nem rossz. Viszont, amint kergetni kezded, azaz elkezded a párodra illetve saját magadra nyomni ezeket az elvárásokat, amik kellenének ennek a képnek a megvalósulásához, onnantól hamar elkezd terhessé válni. 

Persze vannak kompromisszumok, van összecsiszolódás, de nem mindegy, hogy ez az “idomulás” a saját döntésem, a saját akaratom, a saját vágyam, amiben egyre szabadabbnak, fesztelenebbnek érzem magam vagy valami olyan, amit azért teszek, mert félek, hogy a másik megharagszik, elhagy, megvonja tőlem a szeretetét, megítél, veszekedéssel vár.  Nehéz ezekre tudatosnak maradni, mert az érzelmek hamar elöntenek, a régi minták nagyon mélyen gyökereznek, ráadásul a környezetünkben is jó eséllyel elvárásokkal teli kapcsolatokat látunk. A magunkban lévő hiányt automatikusan próbáljuk betölteni a másikkal, a másiktól elvárt tettekkel, érzésekkel. De ezzel csak kifacsarjuk őt, kifacsarjuk egymást és egy állandó harcmezővé tesszük a kapcsolatunkat, ahova már aztán senkinek nincs kedve hazatérni.     

Hogy hogyan tehető autentikussá a párkapcsolat, azt mindenkinek magának kell felfedezni, magának kell végigjárnia az utat, de az első lépés az bizonyosan az, hogy felfedezzük: hogyan tudjuk magunkat szeretni? Mi a saját, egyedi és igaz vágyunk? És azok megvalósulását vagy elvetését hogyan tudjuk a másiktól függetleníteni?

0
    0
    A te kosarad
    A kosarad üres :(Vissza a Shop-ba