Hol romlik el a szexualitás?
Sokszor utalok arra az írásaimban, hogy a különböző problémák, kihívások a gyerekkori élményekben gyökereznek.
Az önismeret iránt érdeklődők ezt egyfajta evidenciaként kezelik, most mégis szeretnék rávilágítani, hogyan szenved csorbát a szexualitásunk a korai években a szocializáció által. Ezt azért is tartom fontosnak, mert sokak fejében a szexualitás megjelenése a tinédzser évek környékére tevődik, pedig ez hatalmas tévedés. A szexualitás a fogantatásunktól kezdve egészen a halálunkig jelen van. Életünk első pillanatától az utolsóig szexuális lények vagyunk, a szexualitásból és által leszünk, tulajdonképpen ez az esszenciánk.
Már az anyaméhben sok mindent meghatároz, hogy a szüleink, illetve távolabbi felmenőink milyen hiteket tápláltak, milyen volt a viszonyuk a saját testükhöz, a szexhez, egymáshoz. A még kialakulatlan rendszerünknek ez ad egyfajta alapot. Majd erre ráépül mindaz, amit a világra jőve érzékelünk, látunk, tapasztalunk. Ennek egyik első sarkalatos pontja lehet, hogy milyen neműnek vártak. Ha másnak születtem, akkor beágyazódhat az a hit, hogy nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok. Ezen kívül pedig érdekes pont, hogy a szüleim mit gondolnak az általam képviselt nemről. Ha például fiúnak születek, és az anyám a férfiakra, mint agresszorokra, kizsákmányolókra, veszélyforrásként tekint, akkor nagyon mélyen húzódó szinteken ugyan, de elhiszem magamról, hogy én is ilyen vagyok.
Csecsemőknél és kicsi gyerekeknél megfigyelhető a következő: ha valaminek örülnek, valamit szeretnének, valakit vagy valamit várnak, lelkesek, akkor a karjaikat és a lábaikat kitárják. Ha viszont valamit elutasítanak, valami nem tetszik nekik, akkor bezárják. Azonban a karok és a lábak összhangban vannak. Nem gondolkodik egy pici gyerek, hogy valami kedvére való vagy sem. A reakciója zsigeri, félreérthetetlen. A teste reagál elsőként, nem a feje. Ha valamire igen a válasza, kitárulkozik, ha nem, akkor összezár. Azonban idővel ez a rendszer megzavarodik.
Hogyan?
Amikor a gyermekben valamilyen érzés keletkezik, azt megmutatja a szülőnek, akitől visszatükrözést vár. A gyerek ugyanis nem tudja, hogy mi történik benne. Az a szülő feladata, hogy támogassa, kanalizálja a megjelenő folyamatokat, és megnyugtassa a gyereket, elmagyarázza, hogy aktuálisan mi történik a testében. Ha kellemes érzéseket él át, akkor együtt örüljön, ha kellemetleneket, akkor ott legyen, támogasson, megtartson, vigasztaljon. Ez általában jól működik például, amikor a gyerek valami finom ételt kap, amit jóízűen eszik, miközben mosolyog, jár keze-lába, alig várja a következő falatot.
Ilyenkor az anyukák is nevetgélnek és játékosan mondogatják: „Ugye, milyen finom! Jaj, de ügyes vagy! Na még egy kanállal!”. Itt megfelelő a tükrözés, mindenki jól érzi magát, ugyanazon érzéseken osztoznak.
Másik eset, amikor a gyerek elesik, megüti magát, sír. A szülő odaugrik, ellenőrzi, hogy minden rendben van-e, magához öleli a síró gyereket, simogatja, és olyanokat mond, mint: „Megijedtél és fáj. Igen. Minden rendben van. Itt vagyok!” Itt szintén megérti a gyerek, hogy mi történik vele, miközben támogatásra, védelemre talált.
De mi történik akkor, amikor a csemete eléri kb. a negyedik életévét, és felfedezi a lába közt ébredező bizsergést? Amikor ezt a jó, de ismeretlen érzést úgy fejezi ki, hogy nemi szervét mutogatja vagy a szoba közepén kezd maszturbálni?
Általában a szülők zavarba jönnek, kinevetik, esetleg ignorálják vagy elutasítják. Pedig a gyerek csak követi a teste jelzéseit, élvezi, ami benne történik. Neki még nincs fogalma a felnőtt szexualitásról. Ezek a testi érzetek nem társulnak partner iránti vággyal, fantáziákkal vagy bármivel, ami nálunk, felnőtteknél megjelenik. Egyszerűen izgalom, izgatottság létezik, ami bármi által is váltódik ki, testi érzetekként is megjelenik, jó érzésekkel árasztva el a nemi szerveket. De mindez ártatlansággal és kíváncsisággal párosul, amit a szülők reakciója itat át szégyenérzettel. Ráadásul ebben a korban a hormonműködés is megváltozik, több vér áramlik a genitáliákba, ami szintén okozza az említett új érzéseket. Amikor pedig ezt a bizsergést, felfokozottságot éli meg a kicsi, amire a szülő válasza, hogy „Ezt nem illik, nem szabad!”, „Azonnal fejezd be!”, „Rendes gyerek ilyet nem csinál!”, akkor a tükrözés nem megfelelő. Összezavarodik, megijed a gyerek, hogy valami rosszat tett, valami nincs vele rendben, hiszen olyat érez, amit nem szabad, nem megmutatható, nem elfogadható. Nem a gyermeki ártatlanság kap teret és visszajelzést, hanem a szülő a felnőtt szexualitást keveri a helyzetbe. Ami csupán annak bizonyítéka, hogy ő maga nem ismeri fel a gyermeki ártatlanságot, így nem is tudja azt visszatükrözni. Ennek eredménye, hogy a gyerek egyedül marad a szexuális energiáival, ami viszont biztos, hogy más utat fog törni magának, akár provokáció vagy agresszió formájában.
Természetesen kiszámíthatatlan, hogy a gyerek mikor és milyen módon ad hangot ennek az érzésnek. Lehet, hogy szülőként éppen kimerültek, stresszesek vagy nagyon meglepettek vagyunk, és nem a legjobb reakciót adjuk. Szerencsére azonban a gyerekek ritkán adják fel az első próbálkozás után, így több lehetőségünk is van a megfelelő tükrözésre. Ha azonban rendre elutasítást él meg a kicsi, azzal lassan „leválasztja” a test többi részéről a nemi szerveket, megszakad a genitáliák és a szív közti természetes energiaáramlás. Azaz megzavarodik az a rendszer, ami addig automatikusan és természetes módon működött. Ahol az igen és a nem érzete egyértelmű és vitathatatlan volt. Átitatódik szégyennel, kétségekkel, kérdésekkel. „Elég jó vagyok-e?”, „Mit tehetek és mit nem?”, „Elfogadható-e az energiám?”, „Velem valami baj van.” Stb.
Ez a bizonytalanság és zárkózottság pedig nem csak a szexualitásunkban, hanem az életünk minden területén helyet csinál magának, többek között önbizalomhiány, kétségek, elégedetlenség, döntésképtelenség formájában.
Amit felnőttként tehetünk, hogy elkezdünk tudatosan foglalkozni a saját szexualitásunkkal, a saját blokkjainkkal, elfeledett vágyainkkal. Visszatérünk a gyermeki kíváncsiság és ártatlanság időszakába, és elkezdjük újra felfedezni a testünkben szunnyadó bizsergést, ami iránytűként mutatja a helyes utat. Kapcsolódni azokhoz a zsigeri érzésekhez, azokhoz az igenekhez és nemekhez, amelyek valójában a csípőnkből indulnak. Megtanulni innen is kapcsolódni a világhoz, és ezáltal a gyerekeinket is megadni a megfelelő visszacsatolást.
