Hogyan pusztítjuk a kapcsolatunkat, és mit tehetünk ellene?

máj 31, 2021 | önismeret, párkapcsolat

A legtöbb párkapcsolat, ha fényesen és reménytelien is kezdődik, mégis veszekedések, állandóan vissza-visszatérő, megoldatlan problémák, esetleg hangos kiabálások vagy csendes visszahúzódások halmazává válik, melyben az eltávolodás, a vágynélküliség és a meg nem értettség veszik át a fő szerepet.

Mik azok az összetevők, amelyekkel ide jutunk?

Az egyik első ilyen lépés a kapcsolat, illetve a másik elhanyagolása. Sokan úgy hiszik, hogy az udvarlás, a kapcsolat feltöltésének a fázisa, a másik megnyerése, megszerzése a kapcsolat elején történik csupán. Aztán egy pillanatban már annyira magától értetődőnek vesszük, hogy az illető ott van, mellettünk van, az életünk része, hogy fel sem merül bennünk a lehetőség, hogy ez másképp is lehet. Ilyenkor sok-sok dolog, vagy akár minden fontosabbá válik, mint a partnerünk. Fontosabb a munka, a takarítás, a gyerekek, az edzés, a telefonozás, a háziállat, a baráti telefon. Tulajdonképpen minden vagy bármi, mert míg a főnök, a gyerek, a határidő nem vár, addig a partner igen. Így aztán minden és mindenki több figyelmet kap, mint az a személy, akivel összekötöttünk az életünket, akire a legfontosabbként hivatkozunk. Sőt, tovább megyek. A párunkra akár dühösek leszünk, útban érezzük, amikor figyelmet követelne magának, amikor szóvá teszi valamilyen formában, hogy elhanyagolva érzi magát.
Ilyenkor pedig a védekezés következhet.

„Neked semmi sem elég.”
„Értsd meg, hogy ezt be kell fejeznem.”
„Muszáj megint ebbe belekezdeni?”
„Te nem tudod, én mennyit dolgozom.”
„Szerinted én ezzel akarnék foglalkozni, ha nem lenne muszáj?”
„Ez az ára, hogy ilyen életszínvonalon élünk.” stb.

Ezzel mit üzenünk? Hogy nem érdekel, mi a bajod, nem érdekel, hogy elégedetlen vagy, fogadd el, hogy ez a helyzet, és kész. Márpedig amiért egy párkapcsolatban vagyunk, az az az érzés, hogy számítunk, fontosak vagyunk, valakik vagyunk egymásnak, egymás jólétét, örömét és virágzását, egymás felemelkedését szeretnénk látni. Nem pedig háttérbe szorítani, a sarokba vagy a polcra rakni vagy magunkat ott érezni.

Mindezt pedig megfűszerezi a bántás. És itt az apró, pici, alig észrevehető, de élesen érezhető bántásra és a nyilvánvalóbb megvetésre egyaránt gondolok.

Végtelenül szomorú tény, hogy a legtöbb ember mindenkivel kedvesebben beszél és viselkedik, mint a párjával.

Ez szintén visszavezethető oda, hogy megszokjuk, hogy ő ott van, és elhisszük, hogy ez így is marad. Érdekes, hogy míg máshol tudjuk, hogy milyen következménnyel járna például a durva szavak használata (a munkahely elvesztésével, perrel, stb.), addig a megszokott kapcsolatunkban ennek akár teljesen nyoma veszhet. Olyan megsemmisítő erejű szavak, mondatok hangozhatnak el, olyan mozdulatok történhetnek, melynek az üzenete az, hogy a másik egy senki, semmirevaló, értéktelen. És egyáltalán, hogy is képzeli, hogy valamit ő is jól gondol vagy csinál, azzal együtt, hogy az eltér a mi elképzelésünktől?

Fontos, hogy ezen működések alapját a szüleinkkel, a gondozóinkkal töltött évek alapozzák meg. Gyerekkorunk ugyanis az az időszak, amikor a bizalom, a hűség, a gondoskodás, az egymás felé fordulás, a megosztás, az adás és kapás viszonyának az alapjai kialakulnak, rögzülnek. Erre az élményre épül aztán minden további kapcsolatunk. Továbbá itt van egy trükk is. Sokszor előfordul, hogy akár már gyerekként megfogadjuk, hogy nem fogunk úgy viselkedni, mint az egyik vagy a másik gondozónk. Például nem fogunk úgy veszekedni a majdani társunkkal. 

Amikor pedig azon kapjuk magunkat, hogy mégis így teszünk, akkor szégyellni kezdjük magunkat, és sokszor a partnerünket kezdjük érte hibáztatni. Mivel más kapcsolatainkban nem reagálunk ilyen hevesen, ezért elhisszük, hogy ő az oka a mi viselkedésünknek, hisz ő az egyetlen, aki ezt képes kiprovokálni. Ezért hisszük el azt is, hogy ha tőle megválunk, akkor minden más lesz. Valójában azonban az elakadás bennünk (is) ott van, nem a partner az egyetlen felelőse a kialakult mintázatnak.

Hogy lehet mégis fenntartani a vágyat?

Először is, nagyon fontos az önismeret. Hogy felfedezzem, tulajdonképpen milyen minták is mozgatják az én életemet. Mi az, amit otthonról hozok, hogyan éltünk mi, mint család? Kinek mi volt a szerepe? Milyennek láttam a szüleimet? Meleg pillantásokat és kedvességet láttam? Segítettek egymásnak? Meghallgatták egymást? Megérintették egymást? Beleszagoltak egymás nyakába? Kevés vagy esetleg túl sok volt a köztük vibráló szexuális energia? Szerettem a közelükben lenni vagy inkább elvonultam játszani? Hozzám hogyan viszonyultak? Öleltek, érintettek vagy inkább szavakkal irányítottak? Bújtam az ölükbe, csimpaszkodtam rájuk, játszottak, dobáltak, megóvtak vagy inkább a testi távolság volt a jellemző? És így tovább…. Ehhez a munkához érdemes segítséget kérni, ha erre van mód és lehetőség, egyrészt, hogy legyen valaki, aki segít felgöngyölíteni a történeteket, a mögötte húzódó érzelmi világot, másrészt azért, mert nagyon lojálisak vagyunk a szüleinkhez, azaz a velük kapcsolatos nehéz érzéseket saját magunk elől tökéletesen el tudjuk titkolni, így jó, ha van valaki, aki segít megvilágítani az események valódi érzelmi töltetét.

Egy másik dolog: tudjam, én hogyan ébresztem fel a saját vágyamat! És ehhez látszólag semmi köze a szexnek. A legtöbb ember akkor látja a másikat igazán vonzónak, amikor a másik belefeledkezik valamilyen tevékenységbe, amikor szinte eggyé válik azzal. Amikor önmagára, és arra a valamire figyel, amit élvezettel csinál. Ez lehet a főzés, egy könyv olvasása, kertészkedés, sportolás, tárgyalás, zenehallgatás, tánc, bármi, amiben úgy igazán benne vagyunk éppen, és ez jó érzésekkel tölt el minket. Mert eközben igazán élők, vibrálók vagyunk, ami pedig rendkívül vonzó, sőt kifejezetten erotikus. Aki pedig ilyen módon élő marad, azaz figyel a pillanatra, az érzéseire, képes a belemerülésre, az önátadásra, az vonzó marad mindenki számára. Az ilyen emberekhez mindig közel szeretnénk kerülni, mert az életenergiát megérezzük, erre vagyunk huzalozva. És ez az, ami a párkapcsolatot és azon belül a vágyat is élőn tartja hosszútávon is.

Fontos továbbá, hogy a fent említett „csapdákra” legyünk figyelmesek, és vegyük elejét az elhanyagolásnak, a hanyatlásnak. Hogyan? Maradjunk játékosak és kíváncsiak! Fejezzük ki önmagunk és a partnerünk számára is, hogy számít az, ami köztünk van! Kapcsoljuk ki egy napra a telefonunkat, késsünk egy órát a munkából, hogy finom reggelit készítsünk együtt, küldjünk váratlanul egy finom kávét/sütit/ebédet a párunknak, rejtsünk el a zsebében/laptopján/kocsijában egy kedves üzenetet stb. stb. Engedjük el a fantáziánkat! Nem kellenek nagy dolgok, koncentráljunk a pillanatokra. Meg tudunk-e állni öt másodpercre egymás tekintetében időzve úgy, hogy közben csörög a telefon, üvölt a gyerek, késésben vagyunk? Meg tudjuk-e tenni, hogy ily módon kifejezzük: ez az, ami igazán számít?

Mit tudok tenni a párkapcsolatért? Én! Nem a másik, nem közösen, nem valaki más! Én!

Mert, ha én változtatok, akkor a másik is változtatni fog. Olyan ez, mint a tánc. Ha lépést váltok, ha ritmust váltok, a másiknak valahogy reagálnia kell, onnantól ő sem tudja ugyanazt a táncot járni!

Végiggondolhatom hát, hogy szerintem mi az, ami a kapcsolatunkat előrébb lendítheti, és azért már ebben a pillanatban elkezdhetek tenni. A leülünk, jól megbeszéljük, hogy ki, mit, hogyan fog másképp csinálni, aztán három nap múlva egymás nyakának ugrunk, mert senki nem tudott a másik elvárásának megfelelően viselkedni, ritkán működik jól. Akkor már inkább vonjunk be egy párterapeutát.