Egy korábbi cikkemben írtam arról, hogy a nőknél az egyik leggyakoribb gát az intim kapcsolódásban, a testtel való elégedetlenség. Ez a frusztáció pedig teljesen megakadályozhatja az izgalom felépülését, a mélyről feltörő kielégülés megtapasztalását, a partnerrel való többszintű összekapcsolódás élményét.
De mi a helyzet a férfiakkal?
Valahogy társadalmi szinten él egy kép, hogy a férfiaknak könnyű, hisz szabadon mennek a farkuk után, nem bélyegzik őket kurvának, és érzelmi csalódás se igen éri őket, mert nem kötődnek úgy, mint mi, nők.
Azonban itt az ideje Hölgyeim, hogy ne csak tudomásul, hanem figyelembe is vegyük azt a tényt, hogy a férfiak nagyon is vágynak, sőt éheznek a mély, szeretetteljes, érzelemdús, intim együttlétre és párkapcsolatra!
De nézzük, honnan indul ez az egész!
Amint kiderül a család számára, hogy milyen neműnek érkezünk a világra, máris, tudatosan vagy tudattalanul, millió dolgot eldöntenek. Míg “nemtelen” állapotunkban bármik lehetünk a fantáziák világában, addig fiúként úgy beszélnek rólunk, mint aki életerős, okos, tehetséges lesz, a lányok vágyálmainak középpontja, aki sportol, sikeres karriert épít, elér valamit az életben, és büszkeséggel tölti el a családot. Ha lányként érkezünk, akkor ez a kép teljesen más. Inkább egy cserfes, mosolygós, kacagós, életvidám, szép, tanult, a férfiak tömegének szívét rabul ejtő, de erkölcsös személy képe rajzolódik ki a jövőben. És innentől kezdve a neveltetésünk mozzanatai arra irányulnak, hogy minél inkább ezeknek a képeknek az irányába tolódjon a fejlődésünk.
Többek között ennek oltárán születtek az olyan mondatok, mint “katona dolog”, “ebcsont beforr”, “teher alatt nő a pálma”, stb. Míg a lányoknak valamilyen mértékben megengedett, hogy sírjanak, szomorkodjanak, üvöltsenek, vigasztalást kérjenek, addig a fiúk esetében ez másképp van. Őket sokkal inkább arra ösztönözzük már kiskoruktól, hogy azonnal álljanak fel, ne foglalkozzanak a fájdalommal, hanem menjenek tovább, hisz egy erős férfinak bírnia kell az élet súlyát.
Kisiskolás kortól még kevésbé megengedett, hogy eltörjön a mécses, mert akkor már a társak nevetik és csúfolják ki, ha valaki fiú létére elpityeredik. Ezek által az élmények által pedig hatalmas szégyent élünk át, amiből megtanuljuk: tényleg kőkeménynek kell lenni, mert akkor fognak elismerni, akkor tagja maradhatok a csapatnak. Különben csak egy kis nyápic leszek a sarokban.
Ezt a mintát és ennek hatásait generációk óta hordozzuk.
Fontos lenne, hogy ha változtatni akarunk rajta, akkor ne csak akkor figyeljünk rá, amikor a gyerekeinket neveljük. Ahhoz ugyanis, hogy tovább tudjunk adni valamit, először a birtokában kell lennünk. Azaz magunkban kell felébreszteni az érzéseket, különben csak üres frázisokat durrogtartunk. Fontos lenne a fiúknak, hogy megtanulják, az érzésekhez való kapcsolódásban erő van. Így önazonosak lehetnének. És fontos lenne, hogy a lányok lássák: szívük is van a férfiaknak, nem csak péniszük. Így biztonságban éreznék magukat.
De ez nem csak a férfiak dolga, hanem nekünk, nőknek is fontos feladatunk van ebben a folyamatban. Mert azt mondjuk, és arra vágyunk, hogy érezzenek a férfiak, és hogy ezeket az érzéseket egyértelműen kifejezésre is juttassák. Hogy megmutassák a gyengéd oldalukat. Ugyanakkor mégis hatalmas nyomást helyezünk rájuk azáltal, hogy bár ezt kommunikáljuk, valójában, a hétköznapokban mégis azt várjuk, hogy ne essenek ki az elvárt szerepükből. Hogy “a férfi legyen férfi”, azaz maszkulin, erős, nyugodt, határozott. Érzelmileg ne törjön össze, mert azzal tulajdonképpen nem tudunk mit kezdeni. Ezzel viszont esélyt sem adunk arra, hogy levesse a páncélját, és megmutassa a mögötte rejtőző érző, sérült, csintalan, traumatizált, bolondos, elveszett, játékos, szomorú, felszabadult, szeretre vágyó gyermeket.