A kiszolgáltatottság megteremtése

nov 3, 2020 | intimitás, önismeret, párkapcsolat

Kiszolgáltatottnak lenni sokunk számára rendkívül félelmetes.

Azt jelenti, hogy valakinek vagy valaminek hatalma van felettem, amihez társulhat az az általában korábbi tapasztalatból táplálkozó félelem, hogy a másik ezzel visszaél. Hogy a másik viselkedése vagy a körülmények olyan helyzetbe vagy érzelmi állapotba hoznak engem, amiben elveszítem a kontrollt. Sokunk egyik legfőbb törekvése a függetlenség megteremtése életünk sok-sok területén. Mert ha független vagyok, akkor abban az illúzióban ringathatom magam, hogy teljes kontrollom van az életem felett. Viszont egyrészt ez látszólagos és részleges, másrészt nem feltétlen függ össze a kettő (kontroll és függetlenség), harmadrészt pedig fájdalommal teli.

Ez a kontroll azért látszólagos és részleges, mert valójában sokkal több olyan dolog van az életben, amit nem tudunk irányítani, mint amit tudunk.

Ezzel szembenézni persze szorongató, ezért is normális, hogy a kontroll illúziójában tartjuk magunkat. Néha azonban nem árt egy kis emlékeztető, már csak azért is, hogy az energiáinkat olyan dolgokba öljük, amire tényleg hatásunk van.

A kontroll és függetlenség összefüggése pedig azért valótlan, mert a függetlenséget sokszor a valakivel vagy valamivel való kapcsolatnélküliségre használjuk. Azonban attól, hogy kapcsolatban vagyok valamivel vagy valakivel, attól még lehet nálam kontroll, ami ilyen értelemben a határok kijelölését jelenti. Szóval a kontroll átadása valójában a határok meghúzásának képtelenségével válik egyenlővé. Ha pedig nem tudok határt jelölni, nem tudom differenciálni magamat a másiktól, a másik véleményétől, reakciójától, akkor érthető, ha függetlenedni akarok, azaz elvágni magam a másiktól, hisz így kerülhetem ki a sérülést, a kiszolgáltatottság élményvilágát. És a fájdalom pedig ebből fakad, hisz kapcsolódni mindannyian akarunk, ez egy alapigényünk, így, ha elzárjuk magunkat ennek lehetőségétől, az legbelül nagyon fáj. Miközben érthető ez a működés, ha korábban olyan élményeink voltak, ahol sérültünk.

A minap egy nő ismerősömmel beszélgettem, akinek a történetét röviden bemutatom, mert úgy hiszem, sokunk felismerheti önmagát benne vagy annak valamely aspektusában.

Az ő egyik fő témája, amivel sokszor küzd az életében, hogy hogyan tudna független lenni a férfiaktól.

Azt éli meg ugyanis, hogy hajlamos elveszíteni magát a férfival való kapcsolatban, érzelmileg kiszolgáltatottá válik. Fontos, hogy egyébként ő egy önálló, saját lábán álló hölgy, tehát a függetlenedés itt nem egy meglévő párkapcsolatból vagy anyagi függésből való kijövetelt jelent.

Valahogy rendre olyan férfiakat választ, akik a felszínen könnyen kapcsolódnak, sok barátjuk van, szociábilisak. Ugyanakkor, ha a párkapcsolat területéről van szó, és egy kicsit jobban megnyílnak, ami által elmélyülhetne a kapcsolat, akkor jön egy váltás, egy visszalépés a részükről. Ekkor pedig a nő értetlenül áll, hogy mégis mi történt. Felvetődik benne, hogy esetleg ő volt túl sok, valamit rosszul csinált, túl gyors volt a tempó. Ettől ő is elkezdi visszafogni magát, nehogy elárassza, ezáltal pedig elüldözze a férfit, akit addigra már nagyon megkedvelt. Ebből lesz tehát egy óvatoskodás, egy visszatartás.

Ez az ismerősöm most is egy ilyen történetbe lépett bele. A legutóbbi találkozón pedig azon kapta magát, hogy ahogy egymás mellett ültek, szeretett volna közelebb menni, szeretett volna testi szinten kapcsolódni, de félt, ha ezt kifejezi, a férfi elutasító lesz. Így hát csak nagyon-nagyon lassan jutottak el odáig, hogy a térdük és a válluk összeért. Ebben a lassú folyamatban pedig a nő fókusza nem a közös programon volt, hanem azon, hogyan kerülhetne közelebb. Hogyan fejezhetné ki magát. Miközben összecsaptak benne az „oda akarok menni” és a „de ő ezt lehet, hogy nem akarja” gondolatok, a teste szinte lemerevedett, lefagyott. A találkozó pedig keserédes élményként raktározódott, az ambivalencia érzésével. Egyrészt megjelent a „de jó volt együtt tölteni az időt” finomsága, másrészt pedig a „miért nem tudtam kifejezni magam” feszültsége, és a „de kár, hogy nem léptem” dühe.

De mi is történik itt, mitől lesz érzelmileg intenzív a helyzet?

A nő fókusza a férfira helyeződik. A maga érzései látszólag a férfi viselkedésének függvényében alakulnak. Azért látszólag, mert valójában a férfiről nem sokat tudunk. Bár szavak által is kifejezte az intimitástól való félelmét, mégis, azt nem tudjuk, hogy ha a nő követte volna a saját belső vágyát, és egyértelműen kifejezi a kapcsolódási igényét, akkor mi történt volna. És benne van a pakliban, hogy a félelme öltött volna testet, azaz elutasítja őt a férfi. De akkor, még ha fájó is, egyértelmű és tiszta a helyzet. Így viszont az őrlődés veszi kezdetét, a megakadás, a lefagyás, a közelség keresésének reménytelenséggel társuló érzése. Innentől pedig megjelenik a kiszolgáltatottság, a függés élménye.

Az ilyen folyamat nagyon nehéz, mert észrevétlenül adom át a kontrollt. Tulajdonképpen elkezdem a magam viselkedését a másikéhoz igazítani, hátha úgy majd eljutok a közelség, a valódi kapcsolódás élményéhez. És lehet, hogy pillanatokra, órákra akár sikerül is, ami aztán még tovább táplálja a reményt, hogy eljuthatok a végső célhoz. Pedig ez lehetetlen, hiszen magamat közben leejtettem valahol. És ha magamat nem mutatom, a magam vágyait és érzéseit nem hangosítom ki, akkor kihez is tudhat kapcsolódni a másik?