Sok helyen találkozom azzal a törekvéssel, miszerint nekünk, nőknek, azon kell leginkább dolgoznunk, hogy befogadóvá váljunk. Leginkább azért, mert a női természet alapvetően befogadó, azonban ezt a képességünket mégis elvesztettük, a korábban elszenvedett sérülések és az így kialakult bizalmatlanság miatt. Most pedig itt az ideje, hogy mindezt elengedjük, és újra kitárjuk magunkat, hogy ősi természetünket megélve teljesítsük be életfeladatainkat.
Mélységesen egyetértek azzal, hogy fel kell fedeznünk újra azt a minőséget, ami természetünknél fogva adott, de megtanultuk elrejteni még saját magunk elől is. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy ez egy nagyon leegyszerűsített, és úgy hiszem, könnyen félreérthető elképzelés.
Látom a környezetemben, és tapasztaltam a saját bőrömön is annak a hitnek az erejét, hogy nekem befogadónak és elfogadónak kell lennem. Mert a “jó nő” 24/7-ben mindent megért, mindent nyugalommal kezel, mindig puha, simogató, mosolygós, izgalmas és készségesen el tudja fogadni helyzetét. Na most biztosan állíthatom, hogy ez ilyen formában az önkínzás művészetének egyik válfaja csupán.
Nemrég olvastam egy könyvet, ami szorosan idevág. A szerző arról ír, hogy képzeljük csak el, ha az állatok arra tanítanák kölykeiket, hogy mindenkivel legyenek kedvesek. Mi történne? Az első ragadozóval való találkozásnál véget érne a kölykök élete. Tetszik ez az analógia, mert minket leginkább úgy neveltek, a lányokat pedig különösen, hogy legyünk kedvesek, illemtudóak. Ne húzzuk ki a gyufát, hallgassunk a szüleinkre, tanárainkra, és társainkat is hagyjuk békén. Húzzuk meg magunkat. Megtanultuk hát, hogy még ha a zsigereinkben érezzük is, hogy valami nem stimmel, akkor is inkább ezeket az érzéseket próbáljuk figyelmen kívül hagyni, elnyomni, mintsem egy csak látszólag jó helyzeten változtatni. Sőt, gyakran már fel sem ismerjük ezeket a belső érzéseket, annyira hozzászoktunk, hogy a logika, a kiszámíthatóság és a megfontoltság ösvényén járjunk. Aminek eredményeképpen annyi ragadozóval és az általuk okozott megsemmisítő csapással találkozunk, hogy valóban bezárul a szívünk, a lelkünk, a testünk, a méhünk. Ilyen ragadozó lehet természetesen rossz párkapcsolat, érzéketlen férfiak vagy nők, rosszakarók, méltatlan helyzetek de főleg önostorozó, sötét gondolatok, irigység, félelmek, keserűség.
Egyre ritkábban érezzük, ha még egyáltalán érezzük, a mélyről feltörő, felszabadult, gyermeki örömöt, a hangos kacajt, a csillapíthatatlan szomjat a világ megismerésére, a szenvedélyt, az extázist, az állandó szexuális vágyat. Mindezt úgy kell előcsiholni, sokszor kényszeredetten, türelmetlenül, mert nem ismerjük a testünket, érzéketlenek lettünk, valóban nem tudunk megnyílni. Ha mégis sikerül, az maximum egy piciny szigetecske életünk tengerén, ahova hajótöröttként érkezünk a hőn áhított feltöltődésért.
Talán így már tudtam érzékeltetni, hogy a ragadozók között befogadónak lenni, nem jó ötlet. Mert egy méltatlan helyzetben, azt mantrázni, hogy akkor vagyok “jó”, ha elfogadom a körülményeket, az egy újabb sárba tiprása a virágzásra váró nőiségnek.
De akkor mégis, mit jelenthet ez az egész elfogadás, befogadás?
Én akkor értettem és tapasztaltam meg erre a kérdésre a választ, amikor megismerkedtem, és elkezdtem szoros kapcsolatot ápolni Kálival. Káli az egyik legvadabb indiai istennő, aki a mitológia szerint vad őrjöngésbe és mészárlásba kezdett a démonok elleni harc során. Lángoló szemei vannak, hosszú, kilógó nyelve, és tíz kezének mindegyikében fegyvert tart. Levágott karokból hord szoknyát és koponyákból fűzött nyakláncot visel.
Elsőre talán meglepő lehet, nekem legalábbis az volt, hogy ha a puhaságot keresem, akkor miért egy vérszomjas istennővel paktálok? Hogyan lehetséges, hogy ez a fajta energia visz el a fent említett célhoz?
Mert szükségünk van rá, hogy leigázzuk azokat a gondolatokat, amik a “nekem nincs hozzá jogom, tehetségem, lehetőségem” talaján tenyésztek ki. Mert szükségünk van rá, hogy felismerjük, tiszteletben tartsuk, elfogadjuk és ki is fejezzük a magunk határait, bárhol is legyenek azok. Mert szükséges, hogy megtaláljuk a bennünk lakozó vad energiát, aminek segítségével leszámolhatunk a ragadozóval, kikerülhetjük, ha nagyobb nálunk vagy akár el is futhatunk, ha erősebbnek tartjuk.
Arra ugyanis, hogy befogadj és megnyílj, akkor van igaz lehetőséged, ha először kiüríted, megtisztítod azt a részed, ami most lehet, hogy a sérelmekkel és a múlt fájdalmaival van tele. Ha kiürült, ha megvívtad az ott lakozó démonokkal és félelmetes ragadozókkal a harcot, akkor el tudod kezdeni erővel, vággyal, szentséggel újratölteni ezt a belső forrást. Ez azonban nem magától hullik az ölünkbe, de bizton állíthatom, hogy érdemes elindulni erre a kalandra. Úgyhogy csak bíztatni tudlak arra, hogy ahelyett, hogy tovább nyomasztanád magad a “jó nő” elvárásokkal, indulj el felfedezni a magad igaz vágyait, erősségeit, gyengeségeit, hogy megleld azt a mámorító, nedves, kéjes, szenvedélyes és önfeledt érzést, amire oly régóta vágysz életed minden területén!